Bemutatkozás
· Civil kutató és online elemzõ intézet
· Civil kutatási és online elemzõ mûhelyek 2013 óta
· Kutatási módszerek
· Támogatók

Politika ma Magyarországon
 
Magyarországon politikai irányok, résztvevők! 

Menük
· Főoldal
· Bemutató oldalak
· Felmérő
· Hírek archívuma
· Keresés
· Letöltések
· Szavazások
· Visszajelzés

EPDI Budapest - Diplomácia civilekkel
Civil diplomácia Magyarországon, Európában

Keresés itt




Számláló
Összesen


találatot kaptunk az oldal indítása óta:

Európai Parlament
Európai Parlament

Média: Törõcsik Attila: A technológiai médiumok hatása a kultúraközi kommunikációra
Beküldte wolfstudio ( olvasás)
Tanulmányok
Emberré válásunk egyik legmeghatározóbb mérföldköve a gesztusokat felváltó jelentéssel bíró hangképzés, a nyelv kialakulása volt, mely lehetővé tette elődeinknek az absztrakció képességét is. Az agytérfogat növekedése és komplexitása, valamint a felegyenesedés következtében felszabaduló mellső végtagok, a kezek biztosította konstrukciós képesség, a gége átalakulása, továbbá a hordából közösségé átalakulás és a szociális vonzódás elkerülhetetlen következménye lett egy bonyolult kommunikációs kódrendszer kifejlődése.


A nyelv, mint „konvenciók rendszere […] valamilyen szabályokat követ” (Kenesei szerk., 1984: 61), mely kódok meghatározott rendszerén keresztül jelentéseket tartalmaz, melyek beszéddé konvertálásán keresztül üzenetként értelmezhető. Az üzenet dekódolása azonban csak közösen értelmezett és rögzített jelentések alapján értelmezhető, ezek hiánya olyan kommunikációs zavarokhoz vezethet, melyek lehetetlenné, de legalábbis megnehezítik a felek közötti hatékony interakciót.
A jelentés hordozója, „a jel csak akkor teremthet kapcsolatot két partner között, ha objektív és fizikai. Tehát legalább két személy és egy objektív jel – ez a jelviszony megvalósulásának első feltétele” (Antal, 1978: 44-45). A két ágensnek azonban nem feltétlenül kell térben és időben együtt tartózkodnia, ebben az esetben a jel rögzítésére kerül, így hidalva át a két dimenzió hiánya okozta kommunikációs űrt. Az így közvetített üzenet egy médiumon keresztül továbbítódik, feltéve, hogy az adó és a vevő között már létrejött a jelentés kódolásának és dekódolásának, az információ adásának és értelmezésének képessége. Ezt nevezzük mediatizált kommunikációnak.

Az információ tárolásának technológiai geneziséig a szóbeliség alkotta a gondolatok közvetítésének eszközét, mely olyan lehetőséget nyitott meg az emberi absztrakció evolúciójának, ami más földi élőlények számára nem adatott meg. Az információk sokasodásával azonban megjelent az az igény, mely a felhalmozott tudások, tapasztalatok, élmények, érzelmek időbeli kiterjedésének rögzített kitolásához vezetett. A közvetített információ átadása az ember környezetében fellelhető szinte minden instrumentum alkalmasnak bizonyult, köszönhetően a kreativitás és a konstruktív gondolkodás rohamos fejlődésének. Az így létrehozott materializált termékek tárolni és közvetíteni voltak képesek az adott pilanat megragadott információit, miáltal a tér és az idő jelentette korlátok felszabadultak a fejlődés kibontakozásának akadályai alól. Az eképpen tárolt tudás kitágította a teret, hordozhatósága pedig lehetővé tette, hogy a közösségen kívülre is eljuthasson az üzenet. Ehhez azonban két rendkívüli jelentőséggel bíró humán produktumra volt szükség, történetesen a kultúrára és a kommunikációt közvetítő médiára, melyek az emberi fejlődés során egymásra utaltságuknál fogva szervesen összekapcsolódó tényezők voltak a múltban, és remélhetőleg lesznek is a távoli jövőben is.

A közvetített kommunikáció médiumai

Az információ tartós rögzítése, valamint térbeli kiterjesztése nagyban függött (és függ ma is) az adott társadalom technológiai fejlettségétől, ami csak a kultúra függvényében értelmezhető. A kreativitás foka az idők folyamán egyre inkább kitágult, így a kommunikáció átvitelének eszközei is növekvő fejlettségi szintet értek el.

Az első rögzített információk nagy valószínűséggel azok a barlangrajzok voltak, melyeket a spanyolországi altamirai és a dél-franciaországi lascaux-i barlangokban tártak fel, koruk kb. 15.000 évre nyúlik vissza (Gombrich, 1983: 24). A képek állatokat ábrázolnak, valószínűleg egy vadászatot örökítettek meg, egyes vélekedések szerint rituális célokat is szolgálhattak, mindenesetre azt bizonyítják, hogy a nyelv rögzítése még nem állt a megfelelő fejlettségi fokon, így a képi ábrázolás töltötte be a maradandó élmények rögzítésének feladatát. A korabeli festett alakok alkotói nem törekedtek az élethű ábrázolásra, ami a szimbolikus gondolkodás már meglévő jelenlétére utal, ugyanakkor a vizuális alkotások értelmezése kiállta az idők próbáját, hiszen egy ma élő ember is képes „kiolvasni” belőle a rögzített információkat. Hasonlóan beszédesek azok a térplasztikai alkotások is, melyek az ezt követő korokból maradtak ránk. Azok a szobrocskák,, melyek szerencsés módon fennmaradtak, olyan üzeneteket hordoznak, amik hosszú idő elteltével is dekódolhatók, általuk betekintést nyerhetünk a múlt kulturális életébe.
A vizuális rögzítés „mutációjának” látványos eredménye vezetett a későbbiekben a beszélt nyelv, a verbális tartalmak lejegyzéséhez, ezekről árulkodnak a hieroglifák. Az alkalmazott szimbólumok fogalmakat ábrázoltak, miáltal lehetségessé váltak olyan történések rögzítésére is, amelyek a pusztán képi megvalósítással kivitelezhetetlenek voltak. A szimbólumok értelmezése az ókori Egyiptomban nagy tiszteletnek örvendő írástudók kiváltsága volt, ez a tudás pedig a társadalmi rangsorban betöltött helyüket is biztosította, ami az információ birtoklását is jelentette, így méltán említhetjük az első jelentős civilizáción belüli mediatizált kultúraközi kommunikáció legkorábbi megnyilvánulásának.

Ez a társadalmi differenciálódás aztán több ezer évig fennállt nem csak az eltérő kulturális társadalmakban, hanem a különböző civilizációkban is.

Míg Keleten – elsősorban Kínában és Japánban – a szavak, illetve a szótagok rögzítése váltotta fel az információk képi szimbolikus megőrzését, addig Főníciában a hangokra, vagyis a fonémákra lebontott írás gyökeresedett meg, a mi a későbbiekben a kultúrák közötti gondolkodásmódbeli különbségekhez is vezetett. A nyelv és a gondolkodás közötti korrelációra már több jelentős kutató is rámutatott, az írásmódok kultúrára gyakorolt hatásai azonban még nem nyertek bizonyítást, azonban ez a problémakör is megérdemelne egy kis figyelmet. A továbbiakban mi sem teszünk különbséget az eltérő írásbeliségben, csupán annak interkulturális aspektusaira koncentrálunk.

Míg a beszélt nyelv egyénhez kötött gondolkodást igényel, addig a rögzített verbalitás kollektív ismereteket követel meg egy közösségtől. Ez a közös tudás, vagyis az írott információk kódolása és dekódolása, illetve értelmezése – amint azt az előzőekben ismertettük – az adott társadalomban is differenciálódásokhoz vezetett, ugyanakkor erősítette is a közös kulturális hagyományozódásokat. „Az írással a tudás jelentősen függetlenedett az individuumtól, és ez a függetlenedés alapvető társadalmi-kulturális változásokkal járt együtt” (Terestyéni, 2006: 216). Az írásnak a társadalmi változásokban jelentős szerep jutott, mert nem csak az elbeszélések,, események megörökítését szolgálta, hanem kihatott a hatalmi tényezőkre is, minta törvények és egyéb olyan dokumentumok, melyek egy társadalom életviszonyait rögzítik, és megerősítik. Amíg a kimondott szó igazságtartalma és a kontextus, amibe helyeződött csak a memóriához kötött, addig a leírt tartalom időtlenül hiteles és megbízható forrásként funkcionált.

A kultúra vetületében az írás hatványozott hatással volt az emberiség történelmére, hiszen időben is kiterjeszthetővé vált a jelen visszaidézése egy távoli jövőben, továbbá olyan civilizációformáló erővé vált, mely hozzájárult a vallások megszilárdulásához és terjeszkedéséhez (lásd Szentírás, Korán stb.). Az antik közösségek túlnyomó többsége ugyan nem rendelkezett az olvasás képességével, a papi réteg azonban olyan tudás birtokába került, mely segítségével átadhatta a vallási iratok tartalmait a hívők részére. Egy-egy vallás kifejezetten ragaszkodott a szöveghűséghez, és ebben csak a leírt szakrális tartalmak bizonyultak hitelesnek, így „létfontosságú volt, hogy a hit kinyilatkoztatása, Isten szava változatlan formában hagyományozódjék tovább” (Brookfield 1995: 34). Míg az ókori Egyiptomban az írnoki hivatal jelentette a társadalmi ranglétra magasabb fokát, más vallási környezetekben – mint például a zsidóknál – az írástudók pozíciója erősödött meg, ami a hatalmi struktúrában is tükröződött (csak zárójelben jegyezzük meg, hogy hivataluk a krisztusi időkben, majd a keresztény etikában korántsem tartozott a legmegbecsültebb foglalkozások közé).

Az írásbeliség tehát új kulturális és társadalmi rétegek kitermelődését hozta, azonban újabb problémákat is generált. A papirusz, később a papír alkalmazása a szöveges információk tárolására nem bizonyult elégségesnek egyrészt sérülékenysége okán, másrészt egy-egy irat csekély számbeli megjelenése folytán, így a sokszorosítás alkalmazása immár elkerülhetetlenné vált.

A keleti kultúrákban – elsősorban Kínában – a nyomtatást már ezer évvel ezelőtt alkalmazták az írott anyag sokszorosítására, azonban Marco Polóig erről a technológiáról mit sem tudott a keresztény világ, sőt, ezután még két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy alkalmazzák az írott anyagok reprodukálásában. Ennek a hosszadalmas vajúdásnak is valószínűleg a kultúrák, konkrétan az írásbeliség közötti különbségek lehettek az okai. A betűíráshoz szokott európai írástudók számára nyilván idegenként hatott a kínaiak képírása, ezért talán érthető távolságtartásuk a keleti nyomtatási technológiával szemben. 1450-ben azonban forradalmi változást hozott a Gutenberg által kifejlesztett betűalapú nyomdagép feltalálása, mely alapjaiban változtatta meg az információhoz és a kultúrához való hozzáférést. Bár a reneszánsz és a humanizmus úttörő tevékenysége utat nyitott a szélesebb tömegek számára is, hogy részesüljenek a kollektív tudásból, a technológiai problémák elhárításának kellett bekövetkeznie, hogy új korszak nyíljon meg a rögzített verbális tartalmak megőrzéséhez és továbbításához. A nyomtatott termékek előállítása és terjesztése – bár nem tartozott immár a kiváltságos körök privilégiumába – igen költséges volt, így a nyomdaipar „rászorult a nagykereskedők és bankárok pénzére. A kereskedők és a bankárok rendelkeztek azzal az előnnyel, hogy már széles értékesítési hálózat birtokában voltak […] (B. Bernát, 2012: 153), a kulturális tartalmak így jórészt a gazdaság irányítása alá kerültek, ami természetesen a történelmi-társadalmi folyamatokra is hatást gyakorolt.
A hangzó verbalitás és a rögzített (írott, nyomtatott) szóbeliség technológiai médiumaitól kicsit eltávolodva (ám a későbbiekben visszatérve) érdemes áttekintenünk más kommunikációs csatornák médiumait, hogy a később taglalandó médiumoknak az interkulturális aspektusait megértsük.

A kép mint az üzenetátvitel vizuális megjelenési formája merőben eltér a nyelv sajátosságaitól, mert egyrészt nem digitális alakban reprezentálja a jelentést, hanem analóg formában, másrészt a megfelelő technikai-technológiai háttér birtokában képes az individuum belső mentális állapotától, kultúrkörnyezetétől (ha csak részben is) függetlenedni, ugyanakkor nem alkalmas az időbeli folyamatok adekvát ábrázolására, ezért „egyesek úgy vélik, hogy a kép nagyon kezdetleges rendszer a nyelvhez viszonyítva, mások szerint viszont a jelentés nem képes kimeríteni a kép kimondhatatlan gazdagságát” (Bartes, 1990: 64-72). Bárhogy is vélekedünk a képről mint az ember legkorábbi rögzített médiumáról, annyit mindenképpen leszögezhetünk, hogy a nyelvtől alapjaiban eltérő struktúráról van szó, így az összehasonlításuk, legfőképpen rangsorolásuk nem célra vezető, ugyanakkor nem elhanyagolható az egymásra gyakorolt hatásuk.
Az információrögzítési eljárásokban jelentős szerepet kap a vizuális ábrázolás, talán éppen annak kultúrákat átívelő értelmezési lehetősége miatt is, melyek áthidalják a kódolás-dekódolás problematikáját, ezért érthetjük meg a több évszázados-évezredes üzenetek jelentését, emiatt vagyunk képesek térben és időben nyelvi akadályokat áthágva belelátni a tőlünk eltérő kultúrák mélységeibe.

A média technológiai története

Gutenberg óta megnyílt az út az emberi társadalmak előtt, hogy a sokszorosítás technológiájának segítségével dokumentumokról, lejegyzett gondolatokról, adatokról több példányt eljuthasson az arra kíváncsiak (abban a korban arra érdemesek) számára az információ megszerzése végett. A polgárosodás során az öntudatos társadalmak kivívták maguknak a nyilvánosság jogát, melyet fegyverként kezdtek használni az abszolutizmusok elleni harcok során, ehhez pedig kiváló eszköznek bizonyult a nyomtatott sajtó, a könyvek, tanulmánykötetek és röpiratok, melyeket széles körben lehetett terjeszteni. A tudással együtt az ideológiák is nyilvánosságot kaptak, ennek köszönhető, hogy a „felvilágosodás gondolatai a folyóiratoknak köszönhetően sokkal gyorsabban terjedtek, mint a reneszánsz vagy a reformáció ideái” (Briggs-Burke, 2012: 107).
A forradalmak - melyek „maguktól értetődően mindig kommunikációs aktusok” (Tamás-Zsolt, 2001: 245) - győzelmei elősegítették a sajtó széleskörű és tömeges elterjedését, mely a XIX. század második felétől kiegészült a távíró minden addigi sebességet meghaladó elterjedésével, így a nyomtatott és az elektronikus kommunikációs rendszerek - a közös munka eredményeként - elsődleges információs forrásokká válhattak. A távíró hatalmas ugrás volt a későbbi médiumok kialakulásához, mert ez volt az első olyan kommunikációs eszköz, mely az elektromosság elvét használta működtetéséhez, ez lett az addigi leggyorsabb közvetítő szerkezet és szintén úttörő szerepet játszott a digitális jelekből álló üzenetek, információk átvitelében. A század végére az addig hiányt szenvedett hangrögzítés problémája is megoldódott Edison fonográfja által (1887), így adott volt minden médium rögzítése és továbbítása, melyre a koronát a mozgókép elterjedése tette (1895, Lumiére-fivérek).

A XIX. század a tömegtájékoztatás emancipálódásának korszaka is, melyet „a sajtótörvényekkel és a legjobb oktatási rendszerrel kapcsolatos, végső soron az írás feletti hatalomról szóló vissza-visszatérő viták határozták meg” (Barbier-Lavenir, 2004: 20). A nyomtatott sajtó, a röpiratok és a köztéri médiumok mellett, egy forradalmian új találmány kezdte szárnyát bontogatni, mely a XX. század első felének, a tömegtájékoztatás terén elért hatása a legmeghatározóbb lett. A rádió története még a XIX. századba nyúlik vissza, mikor Hertz a nyilvánosság előtt is bemutatta az elektromágneses hullámok levegőben terjedésének kísérletét (1877-78), mely először a drótnélküli távírónál alkalmaztak, majd Marconi illetve Tesla  révén 1910-ben kifejlesztették a rádióállomás és a vevőoldal struktúráját, ami az 1920-as évekre alkalmassá vált a tömeges műsorszórásra. Maga a tömegkommunikáció kifejezés az 1930-as években keletkezett, Janowitz definíciója szerint „a tömegkommunikáció intézményekből és technikákból áll, amelyek segítségével bizonyos (specializált) csoportok a maguk szolgálatába állítják a kommunikációs eszközöket (sajtó, rádió, film stb.), hogy a szimbolikus tartalmukat a közönség nagy, heterogén és széles körben szóródó csoportjaihoz eljuttassák (McQuail, 21-22). Az ember tehát meghódította az étert is, melyen keresztül nagy távolságra, valós időben, nagy tömegeknek juttathattak el információt az emberi hang alkalmazásával, mely személyessége, és az emberi kommunikáció nemverbális csatornájának alkalmazása (vokális kommunikáció) folytán lényeges különbséget mutatott az addig csak olvasható szöveges tartalmakkal (újság) szemben.
A mozgókép forradalma vetekedett a rádióéval, és bár időben néhány évvel megelőzte vetélytársát, a társadalomra tett hatását tekintve csak lassan sikerült fölébe kerekednie. A filmezés kezdetei 1895-re nyúlnak vissza, mikor a Lumiére fivérek bemutatták a közönségnek első filmjüket.  A mozi jellegzetesen társas, de mégiscsak egymástól elkülönülő figyelmet érdemelt, ebben leginkább a színházhoz hasonlított, ami a ma ismeretes filmszínházakban is tetten érhető. „A film a mozi elterjedésével első számú mitológiát teremtő eszközzé vált. Beépült a tömegkultúrába, bizonyította, hogy olyan kifejezési forma, ami a társadalom sokszempontú (gazdasági, kulturális, földrajzi stb.) tagoltságát megszünteti azzal, hogy a társadalom jelentős hányadát befogadójává teszi” (Szilágyi, 2012: 308). A közönség érdeklődése arra ösztönözte a filmkészítőket, hogy immár nagyipari méretekben elégítsék ki az elvárásokat, így a XX. század elejére nem csak a mozik száma ugrott meg jelentősen, hanem a filmeké és a filmeket készítő vállalkozásoké is. Az igények arra sarkallták a stúdiókat, hogy a lehető legszélesebb műfajoknak és stílusoknak adjanak teret, megszületett a művész-, a szórakoztató- és a dokumentáló film. 1926-ban láthatták és hallgathatták meg a nézők az első hangosfilmet, mely immár komoly vetélytársa lett a rádiónak. A filmhíradók már láttatták is azokat az eseményeket, melyek térben messze helyezkedtek el a nézőktől, így a tömegtájékoztatás primer eszközévé nőtte ki magát. A szórakoztató és művészfilmekből sem hiányoztak a napi aktualitásokkal foglalkozó jelenetek, mivel a készítők így belecsempészhették személyes világnézetüket vagy az adott társadalom, illetve államalakulat nézőpontját egy-egy helyzetről, annak megítéléséről, a filmek képiségük és auditív hatásaik folytán így a manipuláció forrásai és közvetítőivé is váltak.

A XX. század közepéig a rádió és a mozi dominált úgy a szórakoztatás, mint a tájékoztatás terén, bár utóbbi funkciót a nyomtatott sajtó is kiegészítette. A film többcsatornás közvetítő lehetőségeiből és a rádió műsorszóró technológiájából alakult ki a televízió, mely a század legnagyobb hatású és máig legnépszerűbb médiuma lett.

Hogy a mozi és a televízió ilyen mértékben kötődött egymáshoz, annak oka az volt, hogy az első rendszeres televíziós műsorszórás egyik legbefolyásosabb szereplője az a Paramount volt, melyet az akkori filmkészítés moguljaként tartottak számon. A második világháborút követően azonban még éveket kellett várni, hogy a televízió elnyerje méltó helyét a tömegtájékoztatás piacán. A háború utáni Amerikában elindult a gazdasági fejlődés, ez pedig jótékony hatással volt a televíziós műsorszórásra is, a „televíziókészülékek gyártása jelentős mértékben emelkedett 1947 és 1952 között, 178 ezerről 15 millióra (Briggs-Burke, 2012: 254). A TV „beköltözött” a háztartásokba köszönhetően annak a technológiai lehetőségnek, hogy konvergálni képes a mozgóképet a hanggal, mindezt nem csak élő adásban, hanem az otthon kényelmében, így a fogyasztó számára a közvetített valóság azonnal elérhetővé vált, a csatornaválaszték bővülésével pedig a néző részesülhetett a választás illúziójában is. A szórakoztatás, tájékoztatás, művelődés hasonló módja ugyan már a rádióra is jellemző volt, azonban a mozgókép keltette látvány messze felülmúlta a pusztán auditív csatornát, így rövid idő alatt a legmeghatározóbb és legbefolyásosabb információforrássá és közvetítővé nőtte ki magát, „ezért a második világháború utáni fél évszázadot – főképpen a hatvanas évektől a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáig, vagyis az új infokommunikációs technológiáknak, így a nagy átviteli kapacitású kábeleknek, a számítógépnek, a műholdas műsorszórásnak, a digitalizációnak és a számítógépes világhálónak a megjelenéséig és elterjedéséig tartó évtizedeket – a televízió korszakának nevezhetjük” (Terestyéni, 2006: 220).

A technológiai forradalom a XX. század végére olyan új elemekkel gazdagította a tömegkommunikációt, melyek átírták az addig egyirányú kommunikációs folyamatokat.

A számítógép története négy, egymástól jól elkülöníthető szakaszra osztható, melyeket azonban korántsem választanak el éles törésvonalak, de ezek az állomások nagyban függtek az éppen aktuális technikai és tudásbeli felkészültségtől, valamint a társadalmi-politikai folyamatoktól.
Az 1945-70-ig tartó kezdeti állomás elsőként az elméletek gyakorlatba átültetésével kezdődött, majd az elektroncsövek, később a tranzisztorok megjelenésével realizálódott mint működő és munkára alkalmas eszköz, melyet elsősorban katonai célokra (számításokra, majd kommunikációra) használtak. Az integrált áramkörök alkalmazása újabb lökést adott a technológiai fejlődésnek, mivel a számítógépek mérete a töredékére csökkent, teljesítményük pedig megtöbbszöröződött. A ’70-es években az Intel által gyártott mikroprocesszorok jelentették azt a mérföldkövet, mely a következő évtizedekre előrevetítette a számítógépek rohamos elterjedésének esélyét. A computerek alkalmazási területei immár kikerültek a szigorú állami felügyelet alól, és megkezdődött hasznosítása az üzleti, oktatási majd a polgári életben. A gépek árai  folyamatosan csökkentek, eladásuk nőtt, a ’90-es évek elején megjelenő grafikus interfésznek köszönhetően használata immár nem igényelt speciális tudást, ezért a háztartásokban a televízió mellett egyre több helyen jelent meg az asztali számítógép, hogy rövidesen háttérbe szorítsa az addig a tájékoztatás monopóliumát élvező TV-t.
Az 1990-es évek közepén berobbanó Internet már előrevetítette egy új tömegkommunikációs technológia elterjedését, mely mára gyökeresen megváltoztatta – bátran kijelenthetjük – az egész emberi társadalom mindennapjait, beleértve a magánszférát, az üzleti és politikai életet és egyéb olyan területeket, ahova a „hagyományosnak” mondott tömegkommunikációs eszközök képtelennek bizonyultak.

A kultúra sajátosságai

Az információközvetítő médiumok bemutatása után elérkeztünk ahhoz a számunkra fontos mérföldkőhöz, hogy – ha nem is teljes mélységében – kísérletet tegyünk a kultúrának, mint a legfontosabb emberi produktumnak a vizsgálatára. Nem könnyű a feladat, hiszen a témának már a megközelítése is olyannyira komplex, hogy ezidáig sem alakult ki konszenzus a probléma mindenki számára elfogadható megoldására, továbbá annyi terület vallja magáénak a kultúrához való kapcsolatát, hogy ezek a szegmensek hajlamosak akár egymásnak ellentmondó meghatározásokat is magukévá tenni.
Mi elsősorban a kommunikáció perspektívájából fókuszálunk a kérdésre, persze nem hagyva figyelmen kívül olyan területeket sem, melyek csak áttételesen kapcsolódnak a közlési folyamatokhoz. Megközelítésünket ezért leszűkítjük arra a csekély számú iskolára, melyek csak részben mutatnak megfeleltetéseket egymással, ugyanakkor egymást kiegészítve alkalmasak lehetnek megfelelő alapot adni a kultúraközi kommunikáció mediatizált formájának megértéséhez.

Egyik megközelítés a holland tudományos élet két prominensétől származik: Hofstedétől és Trompenaarstól. Előbbi a kultúrát „kollektív szellemi beprogramozás”-ként definiálja, „mely emberek egy csoportját vagy kategóriáját különbözteti meg egy másiktól” (Hofstede, 1994: 5). Mit is ért ez alatt? Hofstede a kultúrát kizárólag kollektív környezetben vizsgálja, nem pedig az egyén által kitermelt produktumként, hanem a közösségek által kitermelt és birtokolt javakként, melyek eltérhetnek más csoportok által vallott értékektől, látásmódtól. Az értékek definiálása és beépítése egy közösség mindennapjaiba hosszú folyamat eredménye, mely úgynevezett kulturális evolúciós vonásokat hordoz, ezért ragaszkodnak az ezt birtokló csoportok saját erkölcseikhez, normáikhoz, szellemi és tárgyi produktumaikhoz.
Hofstede különböző részekből álló rétegződésekként írja le a kultúrát, melynek léteznek tárgyi, tehát materializálható, illetve explicit megnyilvánulásai, melyek jelképes lenyomatai egy kultúrának. Ezt a réteget a szimbólumok érzékelhető világa jellemzi, mint a legkülönfélébb tárgyi produktumok, nyelvek illetve a kommunikáció nem verbális formái, és ezek csak annak a kulturális közegnek a sajátosságai.
A második réteg a „hősök”, mely olyan attribútumokkal bír, amit az adott kulturális közösség fontosnak tart, tehát egyrészt rendelkezik egy kívánt antropomorf jellemzőkkel, másrészt olyan megnyilvánulásokkal, melyek az adott közösség számára pozitív képként jelennek meg.
Ez alatt a rétege alatt helyezkedik el a „rítusok” rétege, amik „olyan tevékenységek, viselkedési formák, melyek társadalmi szempontból fontosak” (Falkné, 2001: 21).
Az imént felsorolt rétegek képezik azokat a publikus, tehát bárki számára hozzáférhető és érzékelhető attribútumokat, melyek kulturális üzenetekkel bírnak, így alkalmasak a kommunikációra.
A láthatatlan legbelső réteg az „értékek”, melyek egy adott kultúra immanens, látens szegmensét képezik, ezért percepciója csak akkor lehetséges a külső megfigyelő számára, ha valamelyik külső rétegben is megnyilvánul. Az értékek definiálják az adott kulturális közeg számára a jó és a rossz, a helyes és a helytelen, a szép és a rút elvárásait, ezért ezek az értékek tevékenyen vesznek részt a kulturális közösség mindennapjaiban (Hofstede, 1994).

 
Hofstede: Hagymahéj-modellje


Hasonlóképpen szegmentált kultúramodellel állt elő Trompenaars, bár változtatással módosította Hofstede hagyma-modelljét. Ő három rétegre szűkítette a modellt, melynek csak legkülső rétege rendelkezik a nyilvánosság explicitásával, ebbe viszont temérdek artefaktumot képzelt el, mint a nyelv, a művészetek, a tudomány és egyéb, az érzékszerveinkre ható produktum.
A középső réteget a normák és értékek képezik, melyek az adott társadalom erkölcsi vonatkozásaiban ölt testet. Az értékek abban nyújtanak segítséget, hogy a közösség számára előírja azokat az értékeket, melyek mentén polarizálódik a jó és a rossz, a helyes és a helytelen. Trompenaars azt a kultúrát tartja szilárdnak, melyben a normák és az értékek inkább konvergálnak egymáshoz, divergencia esetén azonban kulturális-társadalmi feszültségek generálódhatnak.
A legbelső réteg a túléléshez, a fennmaradáshoz szükséges fundamentumokból áll, ez a társadalom számára megkérdőjelezhetetlen axiómák és alapfelvetések rétege, mely abban segíti az adott közösséget, hogy sikeresen helyt álljon az őt érő veszélyekkel, elsősorban a természeti erőkkel szemben (Trompenaars, 1995).

 
Trompenaars modellje

A szintén európai gyökerű kultúra elgondolás Karl Erik Rosengren nevéhez fűződik, aki társadalmi értékorientációkhoz köti, illetve a társadalmi intézményrendszerekben mutatja be a kultúra szegmentációját. Rosengren négy értékorientáció szerint csoportosítja a társadalmi szerveződéseket., melyek párosával állnak egymással szemben, illetve egymás komplementereiként funkcionálnak. Így kerül szembe a kognitív orientáció, mely a tudományokat foglalja magába a normatív orientációval (vallás, politika), valamint az expresszív orientáció az instrumentálissal. Előbbi a művészetekben és az irodalomban (nyelv?) kulminálódik, míg utóbbi a létfenntartás materiális eszközeit biztosítja, mint a gazdaság és az azt kiszolgáló technológia. A kultúra, mint központi tényező magában foglalja a nyolc szegmenst, mely alrendszerek között a „kölcsönös interakciók véget nem érő láncolata” (Rosengren, 2008: 74) biztosítja a kapcsolatot.

 
Rosengren: Kultúra kereke modell

Bár a felsorolt intézmények látszólag függetlenek egymástól, azonban az elhelyezkedésük függvényében többé-kevésbé egymásra vannak utalva. A függő viszonyokban a kommnuikáció az a társadalmi cselekvés, mely a szegmensek közötti kapcsolatokért felelős, így az intézmények közötti kapcsolattartás más kommunikációs gyakorlatot követel, mint az adott intézményen belüli interakció. Helyenként és koronként persze változhatnak az összetevők közötti súlyozások, melyek kihatnak arra a társadalomra (és a velük kapcsolatban állókra egyaránt), amely az egyes intézményrendszereket előnyben részesítik, másokat pedig háttérbe szorítanak. Ahol a vallás erőteljesebben érvényesül (pl. iszlám), ott a tudományok és a politika szenvedhetnek csorbát, ahol viszont a gazdaságra teszi az adott közösség a hangsúlyt, ott annak nagyobb eséllyel látják a művészetek vagy a vallások a kárát.

Kultúra, ami összeköt

A kultúra, mint az emberek közös produktuma csak társadalmon belül értelmezhető, mely közösség tagozódhat kisebb-nagyobb csoportokra, de sohasem redukálódhat csak az individuum szintjére. Az egyes emberek által produkált teljesítmények, a szellemi és anyagi javak minden esetben beágyazódnak a humán környezet koordináta-rendszerébe, és az ott elfoglalt helyüket (státusz, hírnév, hatalom) az adott csoport értékrendszere és elvárásai függvényében lehet csak meghatározni. Hogy ez a csoport mekkora, és kohéziójának milyen értékeken és kölcsönös elvárásokon kell nyugodniuk, meghatározzák annak jellegét, illetve helyét a tágabb társadalmi létközösségben.
A csoportos emberi szerveződéseket mindig valami érdek vagy cél köti össze, melyek igen széles spektrumon helyezkednek el a genetikai örökségtől a létfenntartáson át az érzelmi vagy szellemi rokonságig, a területi-földrajzi elhelyezkedésig, valamint az ideológiai meghatározottságig, hogy csak a legelemibbeket említsük. Így beszélhetünk családi, törzsi, nemzeti közösségekről, egy adott társadalomban elfoglalt rétegbeállítódásról, nyelvi közösségről vagy egy cél érdekében létrejött struktúrával és szabályrendszerrel rendelkező csoportról, vagyis szervezetről. A felsorolás még korántsem teljes, és a felsoroltakat tovább cizellálva újabb kollektív halmazokkal szembesülhetünk, melyek egymással hol szoros, hol lazább kapcsolatban vannak, és tovább bonyolítva elhelyezkedésüket, előfordulnak átfedések is. Így létezhetnek egy olyan nagyobb közösségen belül, mint a nemzet, mint az etnikumok vagy az adott földrajzi területen élő, szinte teljes mértékben közös értékeket valló, de eltérő földrajzi adottságokkal rendelkező közösségek, mint regionális embercsoportok. Arra is találunk példát, hogy közösségek egymástól igen távol, sőt, geológiailag merőben eltérő környezetben alkotnak olyan közösséget, mely koherensebb, mint a közvetlen környezetük vagy a közeli kultúrák. Elegendő, ha csak az iszlámra gondolunk, hiszen a nyelvi akadályok sem lehetnek gátjai egy ilyen, akár egymilliárd embert számláló közösség vallási együttműködésének (umma). A további példák felsorolását mellőzve könnyen belátható, hogy olyan értékhalmazok, attitűdök, közös cselekvések kovácsolhatnak össze emberi közösségeket, melyek csak a kultúra összetartó ereje folytán lehetséges.
A kollektív kulturális közösségek csak akkor maradhatnak fenn, ha tagjaik között legalább kielégítő az interakció minősége, kohéziós erejük arányban áll kommunikációjuk hatékonyságával. Kisebb csoportok között persze elegendő az interperszonális kommunikáció, de amint a közösség elér egy kritikus létszámot, ez már nem elegendő az összetartás biztosításához, ezért olyan közvetítő eszközök alkalmazása szükséges, melyek áthidalják a csoport tagjai közé ékelődő kommunikációs akadályokat.
A technológiai médiumok térnyerése rendkívül hatékonnyá tette az azonos identitással, közös értékszemlélettel rendelkező ágensek számára annak lehetőségét, hogy kulturális összetartozásukat megerősítsék, sőt hatékony alkalmazásával kiterjesszék más kultúrák felé is. A média szerepe tehát felértékelődött, funkciója azonban nem merült ki a kultúra megőrzésében és közvetítésében, hanem egyre inkább kultúraalakító-formáló tényezővé lépett elő, ami viszont azt eredményezte, hogy önnönmaga is a kultúra részévé vált.
Mit is értünk ez alatt?
A média – Rosengren kultúraelméletét követve – közvetíti a közösség politikai eseményeit, továbbá átadja a különböző kulturális csoportoknak azt az információt és tudást, mely szükséges számukra, legyen az a tudomány, a művészetek vagy egyéb artefaktumok, értékek üzenete, ugyanakkor hatással bír a kultúra egyéb szegmenseire, vagyis beékelődik az idézett kerék „küllői” közé. Amíg persze a média betartja azokat az elvárásokat, melyeket az adott kulturális közösség támaszt vele szemben, működése áldásos a kultúra számára, ellenkező esetben kerékkötője, szélsőséges esetben pedig bomlasztója is lehet az érintett közösség kulturális kohéziójának.

Kultúra, ami szétválaszt

Az egymástól eltérő kulturális entitások viszonyrendszerében az egyes kultúrák legtöbbször úgy pozícionálják magukat, hogy az eltérő attitűdökre helyezik a hangsúlyt. Ebben a relativizált megközelítésben a közösség a másik kultúrájának helyzetéhez képest és kiértékelt minősége alapján határozza meg önnön kultúrájának viszonyítási pontjait, így ezáltal nyernek értelmet azok az ellentétpárok is, melyek segítik az adott társadalmat eligazodni a különböző orientációkban. A jó-rossz, helyes-helytelen, szép-rút pólusok így kényelmesebb igazodási pontokat eredményeznek, hiszen a másik negatívumaihoz az adott kultúra „értelemszerűen” csak pozitív értékeket vehet fel. Ez az ellentét eredményezhet bizonyos sztereotípiákat, melyek akár felsőbbrendűségi érzést is generálhatnak a közösség tagjaiban, szélsőséges esetben nyílt agressziót, de akár megjelenhet az irigység vagy más komplexusok is. Ezek okai elsősorban az eltérő kultúra hiányos ismeretében gyökereznek, másodsorban a saját kulturális értékek védelmében alakulhatnak ki. Utóbbi teljes mértékben tolerálható, hiszen egy közösségnek nem csak célja, hanem joga és kötelessége is megóvni az általa kitermelt javakat, legyenek azok szellemi vagy materializált termékek, valamint a közös múltjukból fakadó történelmi tudatot, eszméket, hiedelmeket. A tájékozatlanságból adódó ellenérzések viszont egyértelműen kommunikációs problémákra vezethetők vissza, melyek a kellő akarattal és kíváncsisággal akár az adott kulturális közösség javát is szolgálhatja.

A kommunikációs akadályok legfőbb forrása a nyelv, mely ez esetben nem csak az üzenetátadás és vétel transzmissziós eszköze, hanem a kultúra szerves része és alakítója is, egyes vélekedések szerint maga a kultúra. Véleményük szerint a kulturális produktumok úgy keletkeznek, hogy előbb a gondolatok hozzák létre a modellt, a gondolkodás azonban csak a nyelv segítségével lehet, ebből következik, hogy „minden kulturális jelenségnek megvan a nyelvi lenyomata” (Letenyei, 2012: 172). A nyelv, a mentális reprezentációk és a társadalmi tevékenységek tehát szoros összefüggést mutatnak, mely egyben oka és kiváltója lehet a közösségek kulturális differenciálódásának. A nyelv segítségével írjuk le környezetünket, ami nem csupán címkézése a bennünket körülvevő világ jelenségeinek, hanem idővel affektív töltést is felvesz, így érzelmi viszonyítási alapként is funkcionál. A „haza”, „szerelem”, „anya” stb. szavak nem csupán rámutatnak jelöltjére, hanem különböző mentális tartalmakat is felidéznek kulturális meghatározottságtól függetlenül. Az eltérő szavakban rejlő különbözőségek azonban még inkább tükrözik a kultúrák közötti különbözőségeket, aminek elsősorban a lakott földrajzi környezet változatossága az oka, amit persze szorosan követ az aott élő közösség kultúrája is. Ezért fordulhat elő, hogy a „gnu” mást jelentéssel bír a Tanzániában élőknek, mint egy inuit indiánnak, ha utóbbinak egyáltalán van szava a szó jelöltjéről. Míg előbbinek táplálékforrásul szolgálhat, északi embertársának nem éri el az ingerküszöbét sem. A nyelv tehát „egy-egy társadalom közös életének terméke és szolgálója” (Deme, 1987: 152), mely a kohézió mellett meg is különbözteti a különböző társadalmak világról alkotott interpretációját, és olyan másodlagos jelentésekkel is bírnak, melyeket más kultúrák (még ha ismerik és beszélik is a nyelvet) kevésbé vagy egyáltalán nem érzékelnek. Ezt a felfogást erősíti a nyelvi relativizmus elmélete is, mely „elképzelés szerint például a nyelvek szókincsbeli eltérései befolyásolják, hogy a beszélők milyen finoman osztályozzák, kategorizálják a környező világ jelenségeit” (Kenesei, 1984: 237), így érthető a különböző geológiai adottságokkal rendelkező területeken élők nyelvi változatossága.
Az azonos földrajzi környezetben élők számára sem garantált persze, hogy ugyanahhoz a nyelvi kultúrkörhöz tartoznak, mivel a munkamegosztás következtében kialakult differenciált tevékenységek kifejezései és az ilyen cselekvésekkel együttjáró viselkedési formák is mutathatnak eltéréseket egymástól, melyek egyben a társadalmi státuszban elfoglalt pozíciókat is reprezentálják. A különböző szakmák vagy csoportos tevékenységek explicit kulturális és kommunikatív megnyilvánulásai elsőként a nyelvben jelentkeznek, de megfigyelhetők egyéb nemverbális megnyilatkozásokban is.
Ugyancsak a kulturális differenciálódásban csapódnak le azok a technológiai lehetőségek is, melyekkel egy társadalom élni tud vagy nélkülözni kényszerül. A modernizáció - elsősorban az ipari és technológiai forradalmak - a nyugati világ társadalmait fokozatos és folyamatos átállással vezette be a munkát megkönnyítő, valamint a kommunikációs struktúrákat alapjaiban megváltoztató folyamatokba, ám azoknak a kultúráknak, melyeket villámcsapásként értek ezek az ismeretlen találmányok még a megfelelő szavaik, kifejezéseik sem voltak ezekre a technológiákra. Nyilván mindenki hallotta már azokat a történeteket, melyek azt mutatják be, hogy a „fejlett világtól” addig kívüleső bennszülött társadalmakban milyen riadalmat keltettek a fényképezőgépek, kamerák látványa, nem beszélve a megjelenített képekről, filmekről, melyeket egy nyugati ember érdeklődéssel, az ismeretszerzés kíváncsiságával szemlél, ugyanakkor a „primitív” közösségekben félelmet keltenek. Nem kell azonban messzire mennünk, hogy felfedezzünk, ha nem is ilyen látványos, de hasonló jelenséget, elegendő egy mai tinédzser és a nagyszülője közötti technológiai eszközhasználati különbségeket megfigyelni, és ez a tendencia várhatóan tovább szűkül a következő generációra, egyes vélekedések szerint akár nemzedéken belülre is kihathat. Ha a kulturális beállítódás tehát már az együtt élő, de néhány év vagy évtized különbséggel bíró embereknél is megfigyelhető, a még régebbi kultúrák és a mai tudások között a szakadék még mélyebb lehet. Az értelmezés problematikája kiterjed az idődimenzióra is, nem csak a térbeli kiterjedésre, így fordulhat elő, hogy időben távol eső jelentéseket a jelenben másként értelmezünk. Az evolúció törvényszerűségei a nyelvre is kihatnak, a szókincs változása, a grammatika módosulása vagy egy nyelv eltűnése a rögzített kommunikációban okozhat elsősorban problémákat. Ahogy a technológiai kulturális anomáliák esetén egy újdonság ismeretének hiánya lehet a közös interakció akadálya, úgy a múltban használatos, de mára eltűnt eszközök elnevezése is vezethet a meg nem értés problémájához. Az „elveszett kulcsból” fakadó hiányos dekódolás szintén okozhat nehézségeket egy múltbéli információ megértésében, ezért is volt történelmi áttörés a rosette-i kő írásjeleinek megfejtése vagy a hieroglifák értelmezése.
A kultúraközi kommunikáció talán legérzékenyebb, egyben legsajátosabb területe a nemek közötti interakció. A legősibb társadalmi érintkezési forma sajátosságai nem merülnek ki a biológiai adottságokból eredő különbségekre. A probléma összetettségére mi sem jellemzőbb, hogy a társadalmi beágyazottság determinizmusa mellett olyan dinamikus változások hatásai is megjelentek ebben a kommunikációs konfliktusban, mint a feminizmus, melynek a jogon kívül radikális szociálpszichológiai aspektusai is vannak.  A kérdés kiélezett polarizálódását azok a kulturális különbségek is táplálják, melyek oka civilizációs eredetű, és elsősorban vallási normákon nyugszanak. Kezdjük talán először a biológiai eltérésekből fakadó megértési problémáknál.
A két nem kulturális evolúciós szétválása már emberré válásunk előtt tetten érhető volt, akár az emlőstársadalmak bármelyikében. A hím (férfi) szerepe merőben eltért a nőstényétől, elegendő, elegendő, ha csak az utódlás kérdésére gondolunk. A szaporodási dominanciáért folytatott sokszor igen kiélezett küzdelmek a hím egyedek agresszióját erősítette, ami a kommunikációjukban is mély nyomot hagyott, ezt pedig emberré válásunk sem volt képes háttérbe szorítani. Elődeink munkamegosztásra épülő társadalmi élete újabb törésvonalakat ékelt be a két nem közötti interakciókba, ezt tovább fokozta a létfenntartáshoz kapcsolódó csoportszegmentálódás, ami a két nem közös időtöltését, így a kommunikációra fordított idő mértékét is befolyásolta. A férfiak vadászata, később a háborúskodás sokszor napokig, hetekig elszólította őket asszonyaiktól, akik mindeközben megosztották egymással erőforrásaikat, természetesen a kommunikáció segítségével. Ezt tovább mélyítette a fennálló férfidominancia, ami a maszkulin kultúra meggyökeresedéséhez vezetett, mely az élet számos területén éreztette hatását, ez pedig értelemszerűen a kommunikáció feletti uralomban is megmutatkozott, így ez a nők egymás közötti kapcsolatainak megerősödését vonta maga után. A női emancipáció XX. századi térnyerésével sem csitultak az évezredes kommunikációs zavarok, hiszen a biológiai adottságok nem írható felül még a liberális jogegyenlőség alkalmazásával sem, ennek fényében a téma szakavatott kutatói – közöttük a legjelentősebb Deborah Tannen – arra a következtetésre jutottak, hogy a nemek közötti interakciókat elsősorban a kulturális társadalmi helyzetük vezérli. Tannen elmélete a nemek nyelvi dialógusaként lett közismert, melyben az eltérő szerepekből adódó kulturális különbségeket teszi felelőssé a párok között fellépő konfliktusokért vagy nem kielégítő információs diskurzusért (Griffin, 2001: 440-455). Ezt erősíti meg Wardhaugh, is, aki szerint „a férfiak és a nők másfajta nyelvet használnak és másképp, mert gyakran töltenek be világosan eltérő szerepeket a társadalomban (...) minél erősebbek a szerepek, annál nagyobbak a különbségek. Vannak olyan adatok, amelyek alátámasztják ezt a feltételezést, mert a legnagyobb különbségeket azokban a társadalmakban találjuk, amelyekben a legvilágosabban vannak elválasztva a férfiak és a nők szerepei. Minthogy a fiúkat arra nevelik ezekben a társadalmakban, hogy úgy viselkedjenek, mint a férfiak, a lányokat pedig arra, hogy úgy viselkedjenek, mint a nők, ezek a különbségek szintén fennmaradnak” (Wardhaugh, 1995: 291).

A közbeszédben a kultúrák közötti differenciálódás a nemzeteknek az egymással versengő kulturális harcára koncentrálódik, melyben egy nagyobb, erős közösség és egy kisebb, gyengébb csoport konfliktusa jelenik meg, figyelmen kívül hagyva a fent bemutatásra került kulturális szegmentálódás sokszínűségét. A probléma relevanciája abból a szempontból érthető, hogy aki csak ebből a perspektívából tekint a kultúraközi kommunikációra, annak erősebb lehet a nemzeti identitástudata, vagy akár negatív tapasztalatai is lehetnek nagyobb kultúrák konfrontációjáról. Némelyek szerint az ilyen látásmód globalizált világunkban helytelen, hiszen a cél éppen a kultúrák kibékítése egymással, a radikális kozmopolitizmus pedig egyenesen a különbségek eltörlését célozza meg, de beláthatjuk, hogy ezek  a nézőpontok sem járulnak hozzá a probléma megoldásához. Hogy világosabban lássunk, meg kell vizsgálnunk a multikulturalizmus és a globalizmus hatásait is a kultúrák közötti kommunikációra.

Multikulturalizmus, a kultúrák szintézise

A fogalom a XX. század közepétől került be a diskurzustérbe, ám nem volt egyértelmű magyarázata a jelenségre, így több hipotézis is született a jelenség értelmezésére.

Az úgynevezett pedagógiai álláspont azokat a pozitív példákat hozta fel a multikulturalizmus igazolására, melyek már működőképes struktúrákat eredményeztek a kultúrák békés egymás mellett élésére, ilyen például Svájc esete is. Az alpesi országban a három nyelv (német, francia, olasz) egyenrangú kommunikációs eszköznek számít, egymás kultúrája iránt pedig a legnagyobb toleranciával viseltetnek. A példa sajnos szinte egyedülálló a világon, ezért korántsem nevezhetjük reprezentatívnak, és nem feledkezhetünk meg arról a tényről sem, hogy Svájc a világpolitikában a semlegesség elvét gyakorolja, ami védelmében kimaradt a jelentősebb háborús konfliktusokból, továbbá olyan virágzó gazdaság jellemzi az országot, mely párját ritkítja még a gazdag nyugati civilizációban is. Ezen feltételek hiányában lehet elképzelésünk, hogy a jelenlegi stabil együttélése a kultúráknak könnyen konfliktusokba csaphat át. Mint pedagógiai gyakorlat persze működőképes lehet, hiszen amint a példa is mutatja Svájcban csak a legritkább esetben figyelhetjük meg a kultúrák közötti összeütközéseket, ezt harmóniát még gyermekkorban az oktatási gyakorlat is biztosítja.
A demográfiai megközelítés szerint a multikulturalizmus okaként az elöregedő társadalom a felelős, mert a fiatalabb generáció már nem képes eltartani az idősödő társadalmat, ezért a bevándorlást tekintik a probléma megoldásának. A német gyakorlat szerint azonban ez nem vált be, mert a jórészt török vendégmunkások majd letelepedők nem adták fel kultúrájukat, hogy beilleszkedjenek a nyugati civilizációs elvárásokba, az „őslakosok” pedig nem hajlandók tolerálni az iszlám térnyerését .
Létezik még egy jólétből és kiváncsiságból fakadó populáris  multikulturális igény is, mely az idegen kultúrák integrálását azért szorgalmazza, mert az az egzotikumot hozná közelebb az amúgy már „unalmas” és „elnyűtt” saját kultúra ellensúlyaként, frissítéseként. Ez a látásmód elsősorban a jóléti államokra jellemző, melyek elsősorban a médiából tájékozódnak, ahonnan viszont csak a külső kultúra kedvező képét kapják.
A politikai-történelmi multikulturalizmus azokra a társadalmakra jellemző, melyek egykor gyarmatbirodalmat tartottak fenn vagy az olcsó munkaerő reményében rabszolgákat alkalmaztak munkavégzésre. Ez jellemzően az angolszász országokat érinti, de megfigyelhetjük Franciaország és Hollandia esetében is. A gyarmatokról az anyaországba költözők ugyan tesznek gyenge erőfeszítéseket a fogadó ország kultúrájának beépítésébe a sajátjukéba, azonban ez nem jár mindig sikerrel, mivel elsősorban érdekből teszik, nem pedig meggyőződésből, ugyanakkor tömeges jelenlétük okán maguk hatással lehetnek az anyaország kultúrájára. Ennek a folyamatnak az inverze gyakoribb volt az emberiség történelmében, mikor a gyarmatosítók építették be kultúrájukat a leigázott társadalmakba. Amennyiben a leigázott közösség még rendelkezett akár csekély immunitással, a két kultúra csak a felszínen, a látható, érzékelhető tartományt érintette, a mélységekig nem tudott behatolni.

Több kultúra együttélése nem számított ritkaságnak a történelemben, bár többnyire konfliktusokkal terhelt együttélések jellemezték, ami a különböző kultúrák egymástól való távolságainak arányában nőtt. A földrajzi felfedezések elindítottak egy olyan globális folyamatot, amit eleinte az agresszív kulturális beavatkozás, majd lassú asszimilálódási folyamatban kristályosodott ki.

A globalizmus térnyerése

A közhiedelem úgy tartja, hogy a globalizmus, akárcsak az atombomba, a telekommunikáció, a géntechnológia és kibernetika XX. századi találmány, ám a jelenség – ha nem is planetáris mértékben – régebbről datálódik, mint azt sokan hinnék.
A folyamat az első jelentős civilizációk megjelenésével és terjeszkedésével kezdődött, melyben aktív szerep jutott a hódításoknak, a népvándorlásoknak és a vallási eredetű kulturális diffúzióknak, melyeket az egyre fejlődő közlekedési technológia is biztosított. Az első kvázi globális rendszer kialakulása a Római birodalomhoz fűződik, mely területszerzései során sikeresen elterjesztette intézményi struktúráját, nyelvét, és az empirium fenntartásához szükséges jogot. A kulturális terjeszkedés folyamata azonban a birodalom kettészakadása után sem állt meg, ekkor a keresztény kultúra vette át a szerepet, melyhez sorban csatlakoztak az európai társadalmak. Hasonló folyamat játszódott le a Közel-Keleten, ahol az iszlám térnyerése alapjaiban változtatta meg az addig nomád népek kultúráját, hogy mindössze néhány száz év alatt meghódítsa Észak-Afrikát, az indiai szubkontinens jelentős részét, majd a Távol-Keletet, és később Európának egy részét sem hagyta érintetlenül. Bár ekkor még nem beszélhetünk a mai értelemben vett világméretű kulturális terjeszkedésről, azért nem lebecsülendő az a diffúz hatás, melyet akkoriban a kezdetleges közlekedés és a technológiai kommunikációs hiány ellenére elértek ezek a civilizációk. Néhány gondolat erejéig elidőzve az iszlámnál, világossá vált, hogy ezekben a „preinternacionalista” társadalmakban „történetileg nem léteztek nemzeti identitások. […] Bár e népek közös „nyelvvel, vallással, kultúrával, azonos életmóddal” bírtak, mégis „az iszlám volt közöttük a legerősebb összetartó erő […]” (Huntington, 2015: 286). A történelem azonban más kultúra számára adta meg azt a lehetőséget, hogy a teljes globalitás feletti uralmat gyakorolhassa. Európa új erőre kapott, a földrész vezető – főleg tengeri – hatalmainak szűkössé vált az „öreg kontinens”, így nyugat felé terjeszkedve elindultak a gyarmatszerző hódítások, melyek elsőként Amerikát célozták meg, majd felbátorodva a sikereiken és gazdaságilag is megerősödve a Kelet és Fekete-Afrika gyarmatosításába fogtak. Bár a kezdeti hódítások a spanyoloknak és a portugáloknak kedveztek, az angol majd a francia erők is idejében „lecsaptak” a kínálkozó lehetőségekre, ami elsősorban az angolszász kultúra győzelmével ért véget, immár négy kontinensen. A gyarmatosított területeken meghonosították kultúrájukat, bevezették jól kiépített közlekedési és információs hálózatukat, valamint megszilárdították intézményrendszerüket, aminek egyenes következménye lett, hogy immár valóban globális hatalomra tettek szert. Ez a fajta globalizálódás persze kezdetlegesnek tűnik a mai, mindent átható globalitás mellett, ugyanakkor kár lenne lebecsülni az akkori teljesítményeket, mindezt annak tükrében, hogy akkoriban még nem léteztek ilyen villámgyors kommunikációs technológiák.
A harmadik, és ekkorra már kiteljesedett globalizációs törekvés a XX. század második felétől indult, melyet „számos, a technológia terén és a világ távközlési infrastruktúrájában elért eredmény segített (Giddens, 2008: 56). A globalizmus jelenlegi arculatát és egyben vérkeringését a telekommunikáció és a transznacionális médiabirodalmak alakítják és mozgatják, melyek tevékenysége elválaszthatatlan a gazdaság nemzeteken átívelő hatalmi struktúrájától. A globalizmus, mint strukturális jelenség természetesen nem köthető személyhez vagy akár kisebb csoportosuláshoz, inkább mutat intézményesített hálózatot, mint egy olyan politikai akaratot, mely világuralomra törne, legalábbis eleddig nem született erre adekvát bizonyítható érvelés, annyiban azonban egyetértés van a különböző globalitással foglalkozó megközelítések között, hogy a jelenség a világ kultúráinak életére eddig soha nem látott hatással van. A globális médiának köszönhetően nem csak az információk jutnak el pillanatok alatt a Föld egyik végéből a másikba, hanem azok a kulturális tartalmak is, melyek eddig elkerültek elzárt társadalmakat, a médiatartalmak birtokosai pedig azok a nagyhatalmak, melyeknek érdekében áll ennek a jelenségnek nemcsak a további kiterjesztése, hanem a bevont társadalmak „kulturális gyarmatosítása” is. A tömegkultúrát jelenleg még mindig a televízió uralja, mely műsorstruktúrájában homogenizálni próbálja a heterogén kultúrákat, így teremtve meg azt a globális befogadói tömeget, mely számára könnyebben tudja eljuttatni üzenetét.  A mai globális üzenetek primer kibocsátója a Nyugat, azon belül is elsősorban az Egyesül Államok, mely sztenderdizált tartalmakkal törekszik elérni a kultúra feletti dominanciát az egész világon.


[1] A találmány jogáért a két feltaláló aztán évekig pereskedett

[2] Jelenleg a németek éppen a tömegesen megjelenő szír menekültekkel konfrontálódnak



Irodalom


Antal László: A jelentés világa (Magvető Kiadó, Budapest, 1978)

Barbier, Frédéric – Lavenir, Cathrine Bertho: A média története (Osiris Kiadó, Budapest, 2004)

Barthes, Roland: A kép retorikája (Filmkultúra, 5. 64-72, 1990)

B. Bernát István: A tömegkommunikáció médiumai – Az ómédia (In.: Média, kultúra, kommunikáció, Libri Kiadó, Budapest, 2012)

Briggs, Asa – Burke, Peter: A Social History of Media from Gutenberg to  the internet, Cambridge, Polity Press, 2009 (magyar kiadványban: A média társadalomtörténete Gutenbertől az Internetig, Budapest, Napvilág Kiadó, 2012)

Brookfield, Karen: Az írás (Park Kiadó, Budapest, 1995)

Deme László: A beszéd és a nyelv (Tankönyvkiadó, Budapest, 1987)

Falkné dr. Bánó Klára: Kultúraközi kommunikáció  (Püski Kiadó, Budapest, 2001)

Giddens, Antony: Szociológia (Osiris Kiadó, Budapest, 2008)

Gombrich, E. H.: The Story of Art (Phaidon Press Limited, 1972, magyar nyelven: A művészet története, Gondolat, Budapest, 1983)

Griffin, Em: Bevezetés a kommunikációelméletbe (Harmat Kiadó, Budapest, 2003)

Huntington, Samuel P. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. (Európa Kiadó, Budapest, 2014)

Kenesei István szerk.: A nyelv és a nyelvek (Gondolat, Budapest, 1984)

Letenyei László: Kulturális antropológia (Typotex Kiadó, Budapest, 2012)

Rosengren, Karl Erik: Kommunikáció (Budapest, Typotex, 2008)

Szilágyi Erzsébet: A mozgókép megszólal (In. Média, kultúra, kommunikáció, Libri Kiadó, Budapest, 2012)

Terestyéni Tamás: Kommunikációelmélet (Typotex, Budapest, 2006)

Wardhaugh, Ronald: Szociolingvisztika (Osiris Kiadó, Budapest, 1995)





 
Belépés
Felhasználónév

Jelszó

Még nem vagy a felhasználónk? Regisztrálj, ingyenes!

Kapcsolódó linkek
· Cikk keresés: Tanulmányok


A legolvasottabb cikk ebben a rovatban: Tanulmányok:
Az Ötödik


Cikk értékelése
Átlagolt érték: 0
Szavazat: 0

Értékelje ezt a cikket:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz


Beállítások

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat


"Törõcsik Attila: A technológiai médiumok hatása a kultúraközi kommunikációra" | Belépés/Regisztráció | 0 Megjegyzés
Minden megjegyzés a szerzők tulajdona. A megjegyzések tartalmáért felelősséget nem vállalunk.

Névtelenül nem lehet hozzászólni, kérjük regisztrálj!
Névnap
Ma 2017. 10. 23, hétfő, Gyöngyi napja van.
Holnap Salamon napja lesz.

Hírek
 · Közlemények
 · Intézményi hírek
 · Felhívások
 · Tanulmányok
 · Rendezvények
 · Média
 · Pályázatok

Választási megfigyelés Európában - OSCE

 

ODIHR Director Ambassador Janez Lenarcic (l) and his adviser Bernhard Knoll (r) speak with election officials at a polling station in Osh, Kyrgyzstan, during parliamentary elections on 10 October 2010. (OSCE/Jens Eschenbaecher)

ODIHR


Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Még nem vagy a felhasználónk? Regisztrálj, ingyenes!

Választás - Nemzeti Választási Iroda

 

Műhelyélet
· Összes kategória
· Értékeink
· Civil akció
· Gazdasági mûhely
· Kommunikáció
· Kulturális mûhely
· Média
· Oktatás
· Polgári sarok
· Politikai mûhely
· Társmagyarsági mûhel

Erdély autonómia - Erdélyi Polgár Info
·AZ EURÓPAI PARLAMENTBEN IS MEGÜNNEPELTÉK A REFORMÁCIÓ 500 ÉVES ÉVFORDULÓJÁT
·Magyarság jövõje csak a mérsékelt politika mentén lehet háború mentes!
·HATÓSÁGI ÉS SZEKUS PEREK
·Magyar kortárs politika kong a vészharang! Hol az elsõ gyerek?
·Judóka-tárlat az EMÜK-ben - Egyszerre bontja és építi a formát
·Magyar euro hol van? Politikai komédia helyett legyen magyar euro siker!
·KELEMEN HUNOR ÜNNEPI BESZÉDE A 8. KOLOZSVÁRI MAGYAR NAPOK MEGNYITÓJÁN
·MAGYAR ÁLLAMPOLGÁROKAT SEGÍTSE A MAGYAR POLITIKA! Ma ez Szent István Ünnepe fontos üzenete!
·FELHÍVÁS AZ "IN BETWEEN?" PROJEKTBEN VALÓ RÉSZVÉTELRE
·AZ RMDSZ NEM VESZ RÉSZT A BIZALMATLANSÁGI INDÍTVÁNY SZAVAZÁSÁN

Tovább...


© 2010 Közép-Európai Civil Kutató Intézet. Minden jog fenntartva.